részlet Földényi F. László: Múzeumi napló c. írásából (In. Balkon 2004/11-12)
"Berlin, Unter den Linden, az Opera melletti téren Micha Ullman emlékmûve:Könyvtáremlékmû – Az 1933. május 10-i könyvégetés, készült 1994-95-ben. A kihalt és üres téren csak kevesen sétálnak át; de bármilyen irányba is megy valaki, egy idõ után irányt vált, és odamegy a szoborhoz, amely, bár nem vasból készült, mindenkit mágnesként vonz – a fénye miatt. Az emlékmû az Opera melletti téren került felállításra. Pontosabban besüllyesztésre. Ullman könyvtára a föld mélye felé tereli a gondolatot. Távolról – különösen nappal – semmi nem látható belõle. A föld alatti könyvtárat lefedõ vastag üveglapra lépve vehetõ csak észre a mélyben rejtõzõ mû. A kékesen fehér fénnyel megvilágított lenti üres szobában, ahová sehonnan nem lehet belépni, a falak mentén hófehér könyvespolcok húzódnak. A geometrikusan szabályos tér tökéletes „white cube”. Akár a mai múzeumok kicsinyített másaként is szemlélhetõ, amelyek szintén „fehér dobozokként” fogadják be az alkotásokat. Itt azonban a polcok üresek – a mû egésze egy Donald Judd-plasztikára is emlékeztet. Egy olyan „múzeumi” tér látható a föld alatt, amelynek tere azonos a benne lévõ – vele azonos – mûalkotás terével, miközben körbe is fogja azt. Egy reális és egy virtuális tér zárul egymásba. A reális, látható tér olyan, akár egy negatív öntõforma; ám a kész mû(Könyvtár emlékmû) mint pozitív „öntvény” nem különböztethetõ meg a negatív öntõformától – miközben mégsem azonos vele.
Ullman mûve az 1933. május 10-i könyvégetés emlékét õrzi. Pontosan ezen a helyen égették el azt a sok ezer könyvet, amelynek most a fehér polcokon kellene állniuk. Most csak a hiányuk sorakozik rajtuk. A minimal art stílusában készült mû maximális jelentéssel van megterhelve. E jelentés azonban úgy maximális („pozitív”), hogy a könyvtár negatív elõjelei hatványodnak és halmozódnak egymásra. Úgy könyvtár, hogy éppen könyvtárként nem mûködik: földbe van süllyesztve, nem lehet belépni, a polcai üresek. Ráadásul „szoborként”, plasztikus alkotásként is saját mûfaját kezdi ki. A „szobor”, amelyet elvben körbe kellene járni, és amelyre fel kellene nézni, ezúttal lent van s körbejárhatatlan. A föld alól sötétség helyett fény sugárzik ki. E plasztikus mû „teste” fénybõl van, amitõl immateriálisnak látszik. Az egész világos, áttetszõ, könnyed – miközben a föld alatt van, s egy város nehezedik rá. Lent van, de közben szinte lebeg. Hozzá képest a fenti látogató válik „földalatti” lénnyé. Egy zárt tér, amely mégis olyan transzparens, hogy a kívülálló érzi magát odúlakónak. Elbizonytalanítja a látogató helyzetét, aki a mesterséges fénytõl megvilágítva este még kísérteties benyomást is kelt. A lenti tér ugyanis halotti kamrának is hat. Egy fénylõ sírkamra. Se bemenni, se kijönni nem lehet – olyan, mint a piramis közepe. Feltámadás helyett azonban az itteni fény inkább bonctermi hangulatot sugall. Halálos fény sugárzik ebbõl a térbõl; egykori máglya halálos visszfénye világít. Ám ha sírkamrának látom, akkor hol a piramis? A fölébe boruló levegõ-ég lenne az? S ekkor a járókelõk, az élõk a piramis eleven téglái?
A könyvégetésre és a náci uralom rémtetteire emlékeztetve Ullman olyan plasztikus alkotást hozott létre, amely nem az anyagnak a megmunkálása, hanem az elvétele során jött létre. Egy mínusz-szobrot alkotott, amely azonban a radikális kivonás miatt súlyosabbnak hat, mintha valamilyen emlékmûszerûen tornyosuló kõkolosszust épített volna föl a téren.
És ha könyvégetés: ez az üres, hermetikusan lezárt szoba lenne az itt elégetett könyvek hamujának a helye? A szellem hamujától olyan telített ez az egyébként üres plasztikai tér. Egy új, felfokozott szellemet bocsát ki magából. Az elégetett könyvek, teret és idõt megcsúfolva fõnixmadarakként szállnak ki a törhetetlen és áthatolhatatlan üvegfedélen át."
